Poliamori

Előre szeretném bocsájtani, hogy meglehetősen furcsa blogot, illetve bejegyzést fognak olvasni az érdeklődők. Véresen komolyat, noha biztosan lesznek, akik kétségbe vonják majd a szerzőpár épelméjűségét, netán szavahihetőségét, de állunk elébe.

Bemutatkoznánk tehát, a helyzethez illő módon egyelőre csak nagyvonalakban.

Negyvenes magyar házaspár vagyunk, húsz éve házasok. Környezetünk (és a közvélekedés) értelmiséginek nevezne, hiszen mindketten egyetemet végeztünk, s mindketten szellemi munkát végzünk. A közöttünk levő érzelmi, szellemi és fizikai (szexuális) összhang ideálisnak mondható, napi anyagi problémáink nincsenek.

Adjunk nevet is magunknak, hiszen így egyszerűbb lesz beszélni önmagunkról. A nevek persze kitaláltak, de nem is ez a lényeg.

A naptárra nézve látjuk, hogy Adél napja van; legyen tehát a blogon ez párunk hölgytagjának neve. A férfitag pedig mondjuk Zoltán, csak mert az ábécé másik végén van.

Egyetlen problémánk van: nincs gyermekünk. Mindketten szerettünk volna, de nem jött össze: Adél nem tud teherbe esni. Eleinte nehéz volt elfogadni, de mostanra belenyugodtunk. Úgy is lehetne mondani: megtaláltuk a gyermektelenség kellemes, kényelmes oldalait: két felnőtt, akinek nem kell tekintettel lennie másra, ha szabadidőt, külföldi utazást, éttermi vacsorát, mozit, baráti összejövetelt vagy egy sima hétvégi délutáni alvást tervez. Nem töltöttünk órákat óvónőkkel, tanító-, majd tanárnőkkel, nem ismertünk meg személyesen több gyermekorvost, nem riadtunk fel éjszakánként arra, hogy sír a gyerek, nem folytattunk végeláthatatlan pedagógiai vitákat sem mással, sem egymással arról, hogy mikor kell elkezdeni a felvilágosítását és kinek legyen a feladata, hogy mit válaszoljunk a kényes kérdésekre, hogy milyen iskolába járjon, nyelvet tanuljon vagy számítástechnikát, sportoljon vagy zongorázzon, hánykor jöjjön haza a házibulikból  – nem is folytatom, szerintem mindenki tudja, miről beszélünk.

Másfél évtizeden át különösebb (ön)meghasonulás nem következett be egyikünkben sem. Egyszer-egyszer Adélban felvetődött az örökbefogadás ötlete, de Zoltán minden alkalommal nagyon határozottan elzárkózott a gondolat elől is. Érvei közül most csak azt említjük meg, hogy egy örökbefogadott gyerek mégiscsak száz százalékban idegen, ráadásul Zoltán óvatosan bár, de hisz a gének, az öröklődés erejében, s szerinte egy örökbefogadott gyerek mindig tartogathat meglepetéseket, még 10, 15, 20 vagy 25 éves korában is. Arról nem beszélve, hogy annak a gyereknek vannak igazi szülei, akik egyszer csak felbukkanhatnak; Magyarországon élünk, ahol nincsenek titkok.

Adél volt annyira megértő, hogy minden alkalommal elfogadta Zoltán ellenérveit (amelyek persze az itt leírtaknál sokkal, de sokkal részletesebbek, de az itteni célra ennyi talán elég is).

Mi lesz velünk öreg korunkra? – kérdezte egyszer Adél, de Zoltán magabiztosan válaszolt: ugyan már, anyagilag elleszünk. Mindketten jól keresünk és mindenféle módon (élet- és nyugdíjbiztosítások, ilyen pillér, olyan nyugdíjpénztár, pár okos befektetés, saját ház, kocsi, szóval bármikor tudunk eltartási szerződést kötni, ha szükségesnek mutatkozna, vagy akár egy minden komforttal ellátott, nyugat-európai színvonalú nyugdíjasotthont is fel tudunk majd vállalni 25-30 év múlva, nem lesz semmi gond.

Ami pedig a dolgok érzelmi részét illeti, számtalan olyan családot ismerünk – folytatta -, ahol a vér szerinti, felnőtt gyermekek magas ívben sz*rnak az idős szüleikre, kínos és unalmas kötelességként rájuknyitják talán az ajtót évente háromszor (névnap, születésnap és karácsony), de ennyi – na és más családoknál a gyerek fogta magát és elköltözött Új-Zélandra vagy Kanadába és kétévente jön haza… Nem érv – mondta Zoltán. És Adél ismét elfogadta a racionális mondatokat.

De ki fog örökölni? – egy másik téma, amire szintén megvolt több válasz: vagy a távoli rokonok, illetve azok gyermekei (úgy Zoltán, mint pedig Adél egyedüli gyermekek, testvér nincs), vagy pedig – és ez az elegánsabb – kit érdekel? Ha meghalunk, pereskedjen és veszekedjen, aki akar, odaátról csak röhögni fogunk az egészen…

Nem húzzuk az időt, rátérünk lassan a lényegre.

Pár nappal ezelőtt Adél előállt egy ötlet-csírával, amit aztán több beszélgetésen keresztül finomítottunk, csiszolgattunk, s a végső (habár a fene se tudja, hogy vajon tényleg végső?) formáját tárjuk az olvasók elé.

Mi lenne, ha sikerülne találnunk egy olyan nőt, aki hajlandó lenne teherbe esni Zoltántól, kihordani és megszülni a gyermekét, s gyakorlatilag (először egyedül, majd a gyermekkel együtt) VÉGLEG a család tagjává válni?

Mielőtt bárki félreérteni: nem béranyát keresünk, aki pénzért kihordja a gyereket, majd odébbáll, hanem – és mondjuk ki a sokak számára talán mellbeverő tényt – Zoltánnak egy második (de ez nem sorszámnévként szerepel, csak megkülönböztető jelzőként) feleséget, élettársat.

Rögtön helyesbítünk: nem feleséget, hiszen a kettős házasság törvényellenes. Nem, hanem élettársat. Aki Adéllal mindenben egyenrangú (leszámítva persze, hogy Adél 20 éves fórját Zoltán mellett úgysem lehet behozni minden szempontból…), aki ugyanolyan szerves része a hétköz- és az ünnepnapokban, mint Adél vagy Zoltán (vagy akár később a gyerek).

Persze tisztában vagyunk azzal, hogy a dolog bekövetkezése meglehetősen alacsony valószínűségű. Gyorsan adjunk nevet a jelentkezőnek is, mert egyszerűbb lesz ily módon hivatkozni rá: legyen mostantól Martina (neki holnap lesz a névnapja, és az ábécében is nagyjából az A és a Z között helyezkedik el…)

Tehát tudjuk, hogy Martinát megtalálni nagyon nehéz lesz, hiszen egy csomó olyan feltételnek kell megfelelnie, amelyek közül felsorolok párat, csak a viszonyítás és a miheztartás kedvéért:

Közötte és Zoltán között ki kell alakulnia egy olyan összhangnak, amelyre lehet a továbbiakat építeni. Ez csak hetek, hónapok alatt történhet meg, rengeteg találkozásra, beszélgetésre van szükség. És természetesen Adél és Martina között is meg kell teremtődnie egy hasonlónak, elvégre olyan társak lesznek, akik (jó esetben) egy életen keresztül egymás mellett, egymással fognak élni.

Martinának nem szabad túl fiatalnak lennie (bocsánat, de huszonéveseket nem tartunk elég érettnek ilyen horderejű döntések meghozatalára), de nem lenne tanácsos, ha 35-36 évesnél idősebb (gyermekvállalási problémák hatványozódnak).

Gyermeke még nem lehet, de akarnia kell – s valamilyen okból ez eddig nem jött össze. Természetesen fogamzásképesnek kell lennie, továbbá be kell tudnia vállalni mindazt a megpróbáltatás-sorozatot, amivel akkor fog szembenézni, ha ez az egész a barátai, családja számára nyilvánvalóvá válik.

Tudniillik – és ezt talán nem hangsúlyoztuk ki – nem akarunk bujkálni. Martinát (és gyermekét) emelt fővel, valódi (családi) státuszuknak megfelelően az első perctől kezdve mindketten felvállaljuk úgy Adél, mint pedig Zoltán családja, ismerősei és barátai előtt.

További elvárások Martinát illetően: természetesen legyen értelmes, nyitott gondolkodású, jó humorérzékű, kedves és megértő – de mindez érthető, csak gondoltam, hogy pontosítom.

Hogy köznyelvi fordulattal éljek: Martinának be kell jöjjön Zoltán, Zoltánnak Martina, majd (ha az összhang megvan közöttük) Adélnak is Martina, valamint Martinának is Adél. Hölgyeim, a szűk keresztmetszet tehát Zoltán.

És mielőtt bárki azt tételezné fel, hogy ez az egész nem más, csak egy körmönfont próbálkozás szexpartnert találni, gyorsan elmondjuk, hogy legalább ötven olyan partnerkereső van a magyar neten, ahol egy három soros bemutatkozó levéllel, öt alapadattal és havi 500-1000 forint tagdíj befizetése ellenében bárki találhat szexpartnert, ha minimális energiát fektet a projektbe. Olyan lenne ez, mint ágyúval verébre lőni – és reméljük, ezzel nem sértettük meg az ilyen oldalakon partnert keresők százezreit.

Nem tudjuk, akad-e érdeklődő, jelentkező és ha igen, hányan lesznek. Mindenesetre nem kapkodunk: Ha ez év végére sikerül megtalálnunk Martinát, a legmesszebbmenőkig elégedettek leszünk. Ahhoz azonban nagyon sokat kell beszélgetnünk kettesben, illetve hármasban, a lehetőségekhez mérten sok időt kell egymással töltenünk.

Zoltán – kicsit talán beképzelten és öntelten – de jó emberismerőnek tartja magát, s ezért alkalmasnak véli önmagát arra, hogy az ilyen-olyan hátsó szándékkal jelentkezőket rövid úton kiszűrje, ezért az unatkozókat, szerencsevadászokat, szélhámosokat nagy bizonyossággal már az első tíz perc után fel fogja ismerni. Személyes találkozót amúgy is csak alapos levélváltás, esetleg online-csevegés után fogunk lebonyolítani.

A kommentelés lehetőségét nyitva hagyjuk. Ha vannak kérdéseitek, ne habozzatok, tegyétek fel őket; mi (Adél és Zoltán) rengeteget beszélgettünk (és még többet fogunk beszélgetni a jövőben) erről az egészről, ezért valószínű, hogy tudunk válaszolni a kérdéseitekre. De megköszönjük azokat a kérdéseket, felvetéseket is, amelyek olyan témákat érintenek, amelyekre még nem gondoltunk, hiszen így egyre több területet érinteni tudunk.

Például szerintetek működőképes lenne-e egy ilyen (hármas) kapcsolat? Hol lennének a buktatói? Ki borulna ki először? Ki a gyenge láncszem?

Az ide nem illő hozzászólásokat (önjelölt erkölcscsőszök, műfelháborodók, mocskolódók, stb) természetesen megjegyzés nélkül törölni fogjuk, az ilyen kommentelőt kitiltjuk.

Akkor induljon a blog, és ha úgy gondolod, terjeszd a linkjét.